2011. augusztus 30., kedd

Klapka-légió


A részvétel a fontos, nem a győzelem. (Pierre Couberten báró)

Mi ezt a mondást, az érdemdús bárót majd három évtizeddel megelőzve, már feltaláltuk. Mi több, sikerrel alkalmaztuk. S újratanulva erre a neves alkalomra mindazt, amit a történelem szakon annak idején tanítottak a Klapka légió rövid életű, alig 80 napos regnálásáról, úgy érzem, nincs mondat, mely jellemzőbb lehetne erre az egészre.

A fénykép kíméletlen, kegyetlen dolog. Egyszer elkészült. A körülményeket igazából csak a jelenlevők ismerik, a személy, a fényképész, a kortárs szemtanú. A kép általában nagyon gyorsan kikerül ebből a körből, s innentől kezdve ki-ki bármit gondolhat róla. A mindenkori képnéző vérmérsékletére, habitusára, ide-oda elkötelezettségéről vallanak a képpel kapcsolatos utólagos kommentárok, értelmezések. És ez így van jól.

Én, - az itt jelenlevők között vélhetőleg egyetlen fotómuzeológusként- megpróbálok most csak a képekről, azok utólagos értelmezéseitől független keletkezéstörténetéről szólni. (Természetesen ez is csak fikció, hiszen, nagy sajnálatomra még én sem lehettem jelen e fényképek születésekor). Ehhez viszont kénytelen vagyok egy rövidke időutazásra meginvitálni Önöket. Próbálják meg elfelejteni, hogy 2009. március 14-én Kiskunfélegyházán vannak. Gondolják helyette mondjuk azt, hogy 1866. augusztusában, a poroszországi Ratiborban álldogálnak.
Nos, megpróbálják?
Aki ezek után még mindig azt hiszi, hogy őt úgy hívják, ahogy, és egy kiállítás megnyitón van Kiskunfélegyházán, nos, az nyugodtan beszélgessen még egy kicsit a szomszédjával, nézelődjön, mert nekik néhány percig semmi olyanról nem fogok tudni beszélni, ami a kiállításhoz készült katalógusban ne lenne benne sokkal részletesebben, jegyzetanyaggal megtámogatva, illőn, ahogy az kell egy tudományos tanulmányban.

Ellenben akik el tudtak lépni a mától, azok gondolkodjanak egy kicsit velem együtt. Itt vagyunk Ratiborban, vagy Bauerwitzben, talpig uniformisban, oldalunkon fegyver. Jó, jó, porosz a mundér, osztrák és porosz a fegyver, de azért a zubbony alatt keblünket igaz magyar hazafias érzelmek feszítik. El vagyunk szánva, hogy az éppen csak megkezdett hadjáratot, melyet Turzófalváról visszafordított a bennünket csak nagypolitikai játszmái segítésére használó porosz hadügy, bármikor folytassuk. Készek vagyunk már holnap újra megindulni, harcolni és meghalni egy ügyért, melynek gyökerei majd két évtizeddel korábbra nyúlnak vissza. (A konkrét események, a történelmi szituáció ismeretét itt ugye joggal feltételezhetem)

És indulnánk. És harcolnánk végre. És várjuk, hogy végre valaki mondja már el, érthetően, mi a fene is van. Miért vagyunk még mindig itt? Miért fordultunk vissza? Miért mondott le Klapka tábornok? És senki nem mond semmit, mindezek helyett csak újra és újra eljön a reggel, felvesszük az egyenruhákat, próbaképpen suhintunk egyet a levegőbe kardunkkal, célra tartjuk, de el nem sütjük a puskáinkat, pisztolyainkat. Sorakozunk, alaki gyakorlatokat végzünk, elvégre katonák vagyunk, vagy mi. Nap, mint nap hallhatunk egy-két lelkesítő szózatot, feszülten várjuk és órákig tárgyaljuk a legkisebb hír-morzsalékot is. Felelevenítjük a közeli és távolabbi múlt dicső eseményeit, néha iszunk, néha kicsit kakaskodunk, de estére mindig lecsillapítanak bennünket főtisztjeink kijózanító mondatai. Még nincs hír, még várni kell, még nem jött el a mi időnk, talán majd holnap. És aztán jött a holnap és minden folytatódott így tovább.

Mindent ki kellett találni, hogy ez a nagyszámú, lelkes, harcra kész férfi továbbra is higgyen, hihessen valamiben. És a fényképezkedés, a fényképek dedikálása, albumokba való összerendezése, a képek szervezett csere-beréje nagyon jó időtöltésnek, tartást, lelkierőt erősítő elfoglaltságnak tűnt. A képeken olyannak látjuk és láttatjuk magunkat, amilyennek látszani szeretnénk sajátmagunk és a külvilág előtt. Nyalka, daliás, magyar egyenruhás hősjelöltek a messzi idegenben…

És így születtek ezek a fényképek itt. Konkrét tettek, helyzetek, események helyett a tettrekészség reprezentálásaként. Harci cselekmények helyett a harcra készség dokumentálásaként. És akkor október elején ki-ki vonatra ült, levette az uniformist, s vitte haza a fényképeket. És gondolt, amit gondolt, érzett, amit érzett. Mondhatott bármit, bizonyítékként ott voltak a fényképek.

Hát ezeket olvassa ki ezekből a képekből egy fotómuzeológus.
Köszönöm, hogy velem tartottak.

(Elhangzott Kiskunfélegyházán, a Klapka-légió harcosait ábrázoló fényképek kiállításának megnyitóján, 2009-ben)

A lófotó


Muybridge és Marey lovai

Mérhetetlen elbizakodottságunkban nemcsak azt hisszük magunkról, hogy mi vagyunk a legkülönbek, de néha még azt is magunknak vindikáljuk, hogy mi vagyunk a legbutábbak, legtájékozatlanabbak. Mindegy, csak leg legyen.
Ti, a huszonegyedik század túlcivilizált városlakói nem ismeritek az állatokat, nagyobbik részetek még sohasem látott közelről tehenet, lovat. Ezért természetes, hogy ismereteitek is igencsak gyérek, felszínesek fent nevezettekről, még azt sem tudjátok, hány lábunk ér le egyszerre a földre lépésben, poroszkálva, ügetve, vágtatva, de ezen fenti okok miatt nem is nagyon gyötrődtök, elintézitek magatokkal, hogy ez a nemzedék ebben butább elődeinél. Hagyjátok magatokra, nem oszt, nem szoroz. De elgondolkodtatok-e már azon, hogy másfélszáz évvel ezelőtti, jobbára lovon járó elődeitek sem tudták még ezt, holott domesztikálásunk már kicsit korábban befejeződött, s lett volna elég idő, alkalom ezeket megfigyelni.
Szükség volt ehhez Muybridge-re és Marey-re. Csöppet sem volt könnyű dolguk.
„Munkánkkal túl gyorsan haladtunk, hiszen, bár az új képek kétségkívül igaziak voltak, nem volt könnyű elfogadtatni őket a szemmel, amely még sosem látott ehhez hasonlót. Új szokásokat kellett felvenni, leküzdeni az összes akadályt, gyakorlatilag alkalmassá kellett tenni a látást az új dokumentumok befogadására. Hogy megmutassam, milyen nehézségekkel kellett szembenéznünk, elmesélek egy nem minden pikantériát nélkülöző anekdotát. Meissonnier, a nagy festő néha-néha felbukkant a laboratóriumunkban, a ló mozgása érdekelte, mert a lehető legpontosabban akarta ábrázolni. Az első fényképes elemzések láttán meglepetten kiáltott fel, és gépünket azzal vádolta, hogy rosszul lát. Amikor egy olyan képet mutatnak, amelyiken a ló így fut – tette hozzá, miközben fölvázolt egy skiccet –, meg leszek elégedve a találmányukkal.” Ezeket a sorokat Georges Demény vetette papírra franciául az 1890-es évek legvégén. Demény amúgy sokadik leszármazottja volt gróf Bercsényi Miklós generális egyik huszártisztjének, akiről talán még tudott, hogy 1733-tól szolgált a Bercsényi-ezredben. Ez a regiment akkoriban a Rajna-vidéken harcolt a Habsburgok ellen folytatott lengyel örökösödési háborúban. Deményt később zászlósként átvezényelték Bercsényi fogadott fiának, Esterházy Bálintnak az ezredébe. Még részt vett néhány csatában a Németalföldön, s aztán már nem is jött többé K.Európába. Georges bátyja pedig az a Paul Demény, aki Rimbaud barátjaként őrizte meg több versét az utókornak. A költő neki címezte a Látnok levelét. Már ennyiből is jó családnak tűnik, pedig Georges-t csak később fogom igazán dicsérni. Lépjünk vissza Jean Louis Ernest Meissonnier-hez, aki zsánerképeiben, csatajeleneteiben meglehetősen részletező, realisztikus módon ábrázolta témáit. Képes volt viaszból megmintázni a lovak különböző mozdulatait, hogy azokat beépíthesse csataképeibe. Érthetően, kulcskérdés volt számára a mozgó állatok helyes ábrázolása, s némileg sértve, bántva érezte magát, amikor a valóság kicsit átértékelte addigi tudását. 65 évesen, elismert, sőt istenített festőként találkozott Muybridge mozgó lovakat ábrázoló fényképekeivel, aki ekkorra már vetíteni is tudta a mozgó állatokról készített felvételei üvegpozitívjait. A vetített kép a közönségben azt az illúziót keltette, „mintha maga az eleven állat mozogna”.

Ptolemaiosz és az elv

Az emberi szem a recehártyáján megőrzi a látványt annak tovatűnte után is, s a mozgás szakaszait egységes folyamatként észleli. A szem a másodperc töredéke alatt észleli és rögzíti a képet összes paraméterével egyetemben. A kép már vált, érkezik az új, pedig az előző benyomás még élénken él az agyban. Szemünk képes arra, hogy kompenzálja a váltást, kisimítsa, miáltal a mozgást nem szaggatottan, hanem folyamatában érzékeljük. Ptolemaiosznak, az ókori matematikusnak elsőként sikerült ezt bizonyítania, mégpedig egy tárcsa segítségével, amelyre piros foltokat festett. Amikor a kereket megforgatta, a vörös foltok úgy összefolytak, mintha egyetlen vörös vonalat alkotnának. Amikor pedig a kerék lassult, majd megállt, meg lehetett állapítani, hogy a foltok nem változtatták meg helyüket, maradtak, ahol voltak. Voltaképpen ez a megfigyelés szolgált kiindulópontul az összes olyasfajta szerkezet megalkotásához, amelynek az a feladata, hogy a nézőben a mozgókép illúzióját keltse, holott csak a mozgás fázisokra bontott állóképeivel kápráztatja a szemet.

A Vénusz a Nap előtt

Ptolemaiosz felismerése – az angol Peter Mark Roget-nek köszönhetően – 1824 óta szélesebb körben is ismert volt, s erre a fiziológiai sajátosságra alapozta kutatásait a későbbiekben valamennyi kísérletező. A most tárgyalt kronofotográfia, majd ezen keresztül a mozi felfedezéséhez vezető folyamat fontos állomása volt a korong alakú forgózár alkalmazása, amelyet a francia Pierre-Jules-César Janssen csillagász, a Mont Blanc obszervatóriumának alapítója alkalmazott először 1874. december 9-én, amikor egy korong alakú üveglemezre rögzítette a Nap előtt áthaladó Vénusz folyamatos mozgásának különböző szakaszait. Ehhez megépítette az első, viszonylag modern mozikamerát, azaz egy formátlan nagy ágyúcsövet. A csőbe tette az objektívet, mögötte egy forgó zár nyitotta meg, illetve zárta el szakaszosan az objektíven áthaladó fény előtt az utat. Sikerült egy másodperces közökkel 48 felvételt készítenie egy kerek lemezre.

Muybridge

1872-ben Leland Stanford – a Central Pacific vasútvonal egyik építtetője s egykori kaliforniai kormányzó – érdeklődni kezdett a lótenyésztés iránt és megvásárolta a nagykiterjedésű Palo Alto méntelepet. Itt van ma a Stanford Egyetem központja. A legenda szerint a farmon álldogáló csoport előtt egy ló ügetett el s ennek kapcsán kezdtek vitába a ló lábairól. Stanford állította: időnként a ló egyik lába sem éri a földet. Fogadtak 25000 dollárba. Stanford életrajzírója szerint a történetet apokrif legendának kell tekintenünk. Stanfordnak egyrészt nem volt szokása a fogadás, másrészt, akivel állítólag a baráti fogadást kötötte – Frederick MacCrellish –, esküdt ellensége volt. Mindegy, minden feltalált dolog érdekesebb, ha kerekítünk mellé egy történetet, s ha sokan és sokat mesélik, már majd úgy is tűnik, mintha valóban megtörtént volna. Két 1878-as újsághír az életrajzíró álláspontját erősíti inkább: Stanfordot ezek szerint a versenylótenyésztés tudományos módszere érdekelte s azért alkalmazta Muybridge-et, hogy az fényképezze le neki a ló járásának különböző fázisait. Bizonyítsa be, ha tudja, hogy van olyan pillanat, amikor a vágtató ló mind a négy patája a levegőben van, amit addig sem nem hittek, sem nem láttak. Kezdetben a fényképész csak 12 fényképezőgépet használt egyszerre. Ám a kollódiumos nedves lemez alacsony érzékenysége miatt Muybridge 1872-es felvételei még nem voltak kielégítőek. Hat év szünet következett, addig mást csinált a fényképész is, a szenátor is. A bizonyság meg egyre késett. 1877-ben aztán Muybridge egy tengeri hajón végzett kísérlet után végre úgy érezte, mind az anyagok, mind a módszer elég javuláson ment át ahhoz, hogy a dologgal újból jelentkezzen Stanfordnál. Innen aztán már nem volt megállás. Halhatatlanná és örökéletűvé tette a volt szenátor Occident nevű lovát, meg persze magát is. Az 1877 nyarán készült fotók ugyanis már jól sikerültek, s a következő évben további kísérletekhez foghatott. Muybridge módszere – amely mögött a fényképész kreativitása, no meg Stanford tekintélyes bankszámlája állt – röviden leírható: ragyogó kaliforniai napsütés, 24 darab – a ló mozgásirányára derékszögben beállított –, egymástól 1-2 méterre elhelyezett fényképezőgép. Valamennyi kamera külön objektívvel, fényérzékeny kollódiumos üvegnegatívot magába fogadó lemezkazettával és önálló zárral. A ló futása közben sorra átszakította a gépek redőnyzárát felhúzva tartó fonalakat, miáltal valamennyi gép rögzítette azt a fázist, amikor éppen elhaladt előtte az állat. A fehér háttér előtt mozgó fekete lótest sziluettje valóban lenyűgöző látványt nyújt még ma, a film és a legkülönbözőbb technikai trükkök korában is. Ha ma valaki hozzákezdene egy hasonló film elkészítéséhez, amelynek vetítése mindössze egy percig tartana, akkor másodpercenként 12 expozíciót véve alapul – ami minimálisan szükséges a folytatólagosság illúziójának megteremtéséhez – Muybridge módszerével körülbelül 720 fényképezőgép beállítására lenne szüksége. Tessék uraim, szabad a pálya! Ló is akad.
Muybridge a mozgó ló fényképeinek a szerzői jogát már 1877-ben bejegyeztette. Lófényképeinek legkorábbi reprodukciója a Scientific American 1878. október 19-i számában található. Ekkoriban a fényképezést még csak 39 éve ismerték. Ezek az árnyképek tették első ízben láthatóvá, részeire bontva analizálhatóvá a vágtató ló mozgását, melynek konvencionális ábrázolásmódja (a „hintaló-vágta”) meglehetősen átalakult Muybridge fotói nyomán. Még Meissonnier is nyelt egy nagyot, gondolom.
A fényképész a következő öt évet kaliforniai, angliai, francia- és németországi előadások tartásával és a babérok learatásával töltötte. 1879-re egész művelt világ ismerte már ezeket a mozgó állatokról készült felvételeket. 1881-ben a fotók Attitudes of animals in motion, a series of photographs illustrating the consecutive positions assummed by animals in performing various movements címmel jelentek meg egybefűzve. 1882-ben Stanford is vaskos könyvet jelentetett meg, a The Horse in Motion Muybridge fotóinak elemzésén alapult. Hét fejezete az állati mozgások elméletét tárgyalja; 107 képtáblájának nagy része Muybridge fotója nyomán készült.
A keresztségben eredetileg Edward James Muggeridge nevet kapott különc ember felhasználta William George Horner 1833-as felfedezését, a zootrópot. A felül nyitott, alul zárt üreges papírhengert egy függőleges tengely körül forgatták. A hengerfal alsó részén bevágások voltak egymástól azonos távolságra. A palást belső oldalára pedig egy papírcsíkot ragasztottak, amin egy mozgás fázisrajzai láthatóak. Ha a henger gyorsan forgott, a tengellyel párhuzamos réseken betekintve mozgó képet láttak. Korábban ezekben a készülékekben csak rajzos ábrákat lehetett forgatni és bámulni a henger palástjába vágott réseken keresztül. Muybridge a másodperc századrésze alatt készített pillanatfelvételeivel váltotta fel a rajzokat, s a palást közepére egy köralakú tükröt rakott. ĺgy a mozgás tökéletes illúzióját keltő képeket a forgódob közepén elhelyezett tükör felületén lehetett látni. Ennek segítségével járta a világot, s tartotta meg bemutatóit.
1879 és 1884 között – a kaliforniai kísérletek vége és a fotográfiai munka újrakezdése között – a kereskedelemben hozzáférhetővé vált a száraz zselatinos lemez, amely sokkal érzékenyebb volt, mint a Muybridge által addig használt nedves lemezek, amelyeket mindig a felvétel előtt kellet frissen megönteni és érzékenyíteni.
1883-ban a Pennsylvania Egyetem új fotográfiai kutatás beindítását tervezte az állati és az emberi mozgásról. Persze hívták őt is. Muybridge-nak az egyetemen alkalmazott módszere a Palo Alto-i eljárás továbbfinomított változata volt. A mozgó alakok egy négy méter széles kifehérített háttér előtt haladtak el, amelyet függőleges és vízszintes vonalakkal 5 centiméteres négyzetekre osztottak; minden tizedik vonalat vastagabbra húztak. Egyes kísérletekhez mozgatható hátteret használtak, hol fehéret, hol feketét. A rögzített háttérrel szemben, a mozgásiránnyal párhuzamosan 24 fényképezőgépet állítottak fel. A lencsék egymástól mért távolsága nagyjából 15 cm volt, a háttértől pedig közel 15 méter. A 24 rögzített gépen kívül időnként még kétszer 12 hordozható gépet is használtak. Az egyik gépcsoporttal a már elindult személyt fényképezték és „hátulnézeteket” rögzítettek. Néha a 12 gépet egymás fölött helyezték el; ilyenkor a 6. gép lencséje volt egy szinten a rögzített gépek lencséjével. A másik 12 gép a közeledő személyt a rögzített háttérhez 60 fokos szögben fényképezte. Ezeknek az expozícióknak az eredményei a Muybridge „hátsó rövidüléseknek” illetve „szembe-rövidüléseknek” nevezte, a mozgásirányhoz képest derékszögben készült képeket pedig „laterálisoknak”. Egyszerre is lehetett használni a gépek mindhárom csoportját – a szimultán expozíciót egy elektromos rendszerrel oldották meg. Minden csoport 1. számú gépét például egyazon pillanatban lehetett „elsütni”, majd mindhárom 2. számút stb. Ebből következően a legalább tizenkét expozíció három fotósorozatot eredményezett: az egyik mindig derékszögben a mozgás irányára; a második a mozgás vonalában hátulról, végül a harmadik sorozaton a személy 60 fokos szögből látszott, amint a gépek harmadik csoportja felé közeledik. 1884 tavaszán indult meg a fényképezés az egyetemen és a következő év őszéig tartott. Jobb napokon öt-hatszáz negatívot exponáltak – a rekord napi 750 felvétel volt. Ki lehet számolni. Összesen mintegy 100.000 negatív készült a fent leírt módon.
1887-ben az egyetem 781 lapot jelentetett meg, amelyek mindegyikén 12–36 Muybridge-fotó kapott helyet. A képeket különféle formákban jelentették meg: mind a 781 kapható volt bekötetlenül, bőr mappában; vagy 11 kötetbe rendezve, amelyekben a lapok egyesével voltak rögzítve. A hirdetések szerint áruk 500 illetve 550 dollár volt. Kapható volt 100 válogatott, kötetlen tábla is bőr mappában 100 dollárért; s a vevő, ha már vett 100 táblát, megvehette az összes többit is, vagy további lapokat darabonként 1 dollárért. Külön kiadták a táblák teljes katalógusát. Muybridge a későbbiekben megjelentette eredeti munkájának két rövidített változatát. Az Animals in Motion szerzői jogát 1899-ben jegyeztette be, a mű azután többször is kiadásra került. Mintegy 100 autotípia illusztrálta. Ma már jó sok pénzt kérnek egy-egy hibátlan példányáért.

Marey

A szárazlemezek feltalálása után, többen foglalkoztak kronofotográfiai felvételekkel, az osztrák Ottomar Anschütz vagy a francia Étienne Jules Marey is, aki főként fotópuskájáról híresült el. Az eszköz – Janssen ágyúcső-forma szerkezetének tökéletesített változata – alakjára, nagyságára nézvést megfelelt az ölésre használatos közönséges lőfegyvereknek, de csövében ólomholyó helyett objektív volt; a cső mögött pedig egy dobtár alakú szerkezet, amelyben pillanatzárként egy óramű által másodpercenként 13 fordulatot végző fémkorong volt rendszeresítve. Majdnem puska, de mégis, micsoda különbség. Eleinte (1882-ben) csak szerény eredményt ért el, amikor másodpercenként 12 felvételt készített, de a zárszerkezet, az 1888-tól alkalmazott tekercsfilm és a filmet továbbító mechanizmus kifejlesztésével sikerült neki már 1/720-ad másodpeceket exponálnia. Így lett alkalmas a nagyon gyors mozgás, mint például a madarak röptének tanulmányozására. Georges Demény segített Mareynak a fotópuskával készített képekből zootróp-lemezeket készíteni. Ezek már képesek voltak a szárnycsapások szintézisének megteremtésére, és a madár mozgásának tökéletes visszaadására. Marey nem elégedett meg ennyivel, és később modellezéssel reprodukálta a teljes madarat, így háromdimenziós, teljes figurákat ábrázoló zootrópokat készített, igaz, ezeknek már vajmi kevés közük van a lovakhoz. Zurück vissza!
Marey Párizsban egy külön műtermet épített, hogy az ember és a ló járását fényképezhesse, ily módon a mozgás különféle fázisait tanulmányozhatóvá tegye, meghatározhassa a mozgásokat befolyásoló okokat, mérhesse az egyes mozzanatok végrehajtásához felhasznált erőt, így vélve optimalizálhatónak a mozgásfolyamatokat. Kronofotográfiai célokra létrehozott kísérleti pályája 500 m hosszú, pontosan kör alakú volt, melynek belső 4 méter széles útja lónak, külső keskenyebb útja pedig embernek épült. A pálya körül távíróvezeték húzódott, melynek póznáit 50 méterenként állították fel egymástól. Minden oszlop önműködően jelzett a körpályán kívül álló főállomásra, amint előttük a ló vagy ember elhaladt. A pálya középpontjában levő állványon még egy dobot is elhelyeztek, amely egy szintén önműködő gépezettel a mozgás ütemét adta meg. A gyalogút belső szélén a földre másfél méteres, fekete és fehér sávokból összeállított léptéket helyeztek, hogy a mozgás sebességét mutassa. Maga a felvételi kamera egy, a pálya központjából kiinduló sínpáron előre-hátra tolható vasúti kocsi alakú építmény volt, amely egyúttal sötétkamraként is szolgált. A pálya felé néző ablakában volt az objektív, mely előtt egy nagy fekete, 1-3 méter átmérőjű korongot mozgatott egy óraszerkezet. A korongon lévő 1-3 cm széles nyílásokon át exponálódott a lemez. Tartsanak ki, az utolsó matematikai feladat következik az eddig leírtak szemléltetésére. Ha a korong másodpercenként 10-szer fordul, akkor a megvilágítási idő pontosan 1/1000 másodperc és másodpercenként 10 felvétel készülhet.. Az így készült képekkel próbálta igazolni Marey korábban (1873) megjelent tanulmányának a La Machine animal állításait.

Marey és Demény

1890–1892 között sikerült Mareynak valódi mozgófénykép-felvételeket előállítania. Mivel az általa korábban használt, a fényérzékeny réteget hordozó üveglemez törékeny és nehezen kezelhető volt, csak meghatározott számú felvételt tett lehetővé. Az akkoriban feltalált tekercsfilmmel elvileg megszűnt ez a hátrány és lehetővé vált, hogy korlátlan számú felvételt készíthessenek, s ezzel egyre hosszabb, egyre bonyolultabb mozgásfolyamatokat örökíthessenek meg. Demény ekkoriban Étienne Jules Marey asszisztenseként dolgozott. A kronofotográfia segítségével az ember mozgási folyamatait akarta tanulmányozni. A párizsi Siketnéma Intézet egyik tanárának kérésére 12 felvételt készített saját magáról, miközben kimondta a „Je vous aime” és a „Vive la France” mondatokat. Az eset nagy port vert fel, a La Nature folyóiratban 1892-ben megjelent cikkhez Edison is gratulált. Ugyanebben az évben egy másik találmányában leírta, hogy a felvett képek összeköthetők egy fonográffal is, ezért joggal szerepel neve a mozi egyik úttörőjeként neve Lumiére mellett. Demény még egyesítette a Phonoscopot a fonográffal, amit 1902-ben forgalmaztak, s ezzel tulajdonképpen készen is volt az első hangosfilmfelvevő berendezés, de megint eltávolodtunk egy kicsit a lótól.

A futurizmus és a húszlábú ló

A futurizmus ideológusai szerint, ahogy jó tanáraink annak idején belénk verték, minden mozog, minden száguld, sebesen forog. Egy alak sohasem mozdulatlan előttünk, hanem szüntelenül megjelenik, majd eltűnik. Mivel a képek megragadnak a recehártyán, a mozgásban lévő dolgok megsokszorozódnak, átalakulnak, s rezgés benyomását keltik a térben. Így természetesen egy futó lónak nem négy lába van, hanem húsz, és mozgásuk háromszögletű. Ezt nem én állítom, hanem Umberto Boccioni egyik kiáltványa, ami nem születhetett volna meg Muybridge és Marey protokinematikus fotográfiai tanulmányai nélkül.

Székely Bertalan

Harminc éven keresztül kutatta, rajzolta a ló mozgásainak fázisait. Akkor kezdte, amikor Muybridge és Marey. Tudtak egymásról, Marey küldött is egy sorozatot neki a fotópuskával felvett madárképeiből. Ha valakit ez is érdekel, márpedig elég érdekes, jól teszi, ha elolvassa Szőke Annamária Lassított lónézés című tanulmányát, amelynél alaposabbat, jobbat még nem írtak erről.
Ennyit Marey-ről, Muybridge-ről és a többiekről. Már csak azt szeretném tudni, mit érzett Occident, miközben fel-alá futtatták a 24 fényképezőgép előtt.

2010. december 4., szombat

karácsony


A két kép a fortepan.hu oldaláról származott át ide.

Régi képekkel a régi karácsonyokért.

„Megérkezvén karácsony napja, ebéd után öt órakor megkezdődött az ünnepély, éspedig a következő sorrendben. Pont öt órakor megjelent az összes cselédség. A teremben néma, ünnepélyes csend honolt. A családfő (mint valódi pater domus) mindegyikének kézbesített egy-egy karácsonyi ajándékot, szeretetteljes hangon buzdítá őket további hűségre, jó magaviseletre, és végezetül szelíd, jóságteli szavakban kifejezte azon óhajtását, hogy a jövő évet is házunkban töltsék, mire a cselédek meghatottan távoztak. Hat órakor háromszoros csengetés hirdette a mi karácsonyfáink megérkeztét. Ekkor megnyílt atyánk nappali terme, s mi gyerekek – öten voltunk – egy, a szoba közepén elhelyezett nagy asztalon, mindegyikünk külön megtalálta karácsonyfáját, s az a körül csoportosított különféle ajándékokat. A karácsonynak akkor, azon módon való megünneplése sokkal mélyebb nyomot hagyott az emberek kedélyében, mint manapság, midőn az már nem egyéb, mint egy részről ajándékokkal való elhalmozása a hozzánk tartozóknak, másrészről pedig csakis külső mulatozás.” Írta pediglen mindezt Podmaniczky Frigyes báró 1884-ban.
Hát, ha akkor úgy, akkor most hogy? – kérdezhetném, de nem teszem. Tudja ezt mindenki, aki a fejét gondolkodásra, szívét különféle érzések generálására is használja, egyéb funkciók mellett. Pedig a Budapestért oly sokat tevő Podmaniczky ezt a dolgot is jól tudta. lévén, hogy az ő édesanyja vezette be Magyarországon, az akkor még csak német területeken népszerű karácsonyfa nemes intézményét, úgy az 1820-as évek második felében.
Énnekem már nagyon nem tetszenek ezek az évvégi munkaszüneti napok. Ezért, ha tehetném, versenyt hirdetnék, melyik család tudja leginkább megközelíteni az eszményi karácsonyt: Azaz szakítani az értelmetlen vásárlási, ajándékozási dühhel, s a család anyagi erejét nem terhelő módon, keveset adni, ám azt az átlagosnál is nagyobb szeretettel. Mert azzal már nemcsak a kockás bárónak volt 120 éve elege, hogy a karácsony lett a fogyasztási, pénzköltési verseny vitathatatlan első helyezettje. Próbáljunk meg változtatni ezen! Elismétlem hát, hogy mindenki pontosan értsen: Legyen idén másként, példának okáért így: Nagy ötlet, sok szeretet, kevés pénz, elfelejtve a mértéktelen zabálás… és akkor talán tényleg boldog, nemcsak annak mondott lesz a karácsony.
A szerző pedig ezekkel a képekkel próbálja a karácsonyi ajándékosztó versenyt újfent ünneppé tenni. És erre mindenki mást is bátran ösztönöz, aki hasonlóan gondolkodik erről.

2010. november 2., kedd

Escher Károlyról



Valakiről, valamit.
Olyan sokat tudnak ma az emberek! Ismerik Majkát, az ózdi hőst, Kozsót, Liptai Claudiát, Schobert Norbit, Hajdú Pétert. Tudják, mi történt tegnap, ma és mi lesz holnap Győzikével. Irigylem őket e tudásukért, még akkor is, ha történetesen, mondjuk, fogalmuk sincs, ki volt az az Escher Károly. Azt gondolom, ez biztos rendben van, sokat tudnak az emberek, de még nem eleget. Nem haragszom rájuk, s csak reménykedem, hátha egyszer ő is lesz annyira fontos, mint a felsoroltak, s akkor majd előszedik valahonnan ezt az akkor már avíttas naptárt, s elolvassák, ki volt ő, megnézik milyen fényképeket csinált a múlt században. Abban a múlt században, tegyem hozzá, amikor – ma még azért – többségünknek elkezdődött az élete. Sőt.

Escher Károlyról két dolgot érdemes tudni. Egy, ami megtörtént vele, kettő, ami megtörténhetett volna, s akkor most nem Martin Munkacsi, hanem Charles Escher lenne az ügyeletes fotós sztár. Az Aki elment, aki maradt című könyvem megszületésének ötletét is az Escher és Munkácsi Márton életművében kínálkozó, feltűnő párhuzamok adták. Nem a levegőbe beszélek, a továbbiakban megpróbálom meggyőző érvekkel bizonyítani állításom komolyságát. Ebben a nyúlfarknyi előszóban összegereblyézem néhány fontos momentumát Escher életének, melyekre érdemes odafigyelni. Aki pedig többet, bővebbet szeretne, annak ajánlom a Fotóriporter 2010-es Escher különszámát.

Azon kevesek közé tartozott, aki a riportfényképezést is művészi rangra tudta emelni, akinek képei az aktualitás múltával sem kerültek a szemétbe, vagy a feledés poros polcaira. Az elsők közt volt Magyarországon, aki valóban képekben beszélt és képekben is gondolkodott. Nem politizált, soha nem tartozott egyik csoporthoz sem, talán ezért maradhatott mindvégig rendíthetetlen humanista.

Szekszárdon született, hét évvel Babits Mihály után, és igen, színésznőt is szeretett. Később.

Apja iparos volt, s a négy polgári után ő is géplakatosinas lett. Ez nem zárta ki, hogy saját kezűleg írja az adatait firtató kérdőívbe, hogy előző foglalkozásai „gyakorlati mérnök, filmoperatőr”. Szakképzettsége pedig: „amatőrből szakfényképész”. Két év fizikai munka után – 1908-tól – műszaki rajzoló lett a Ganz-gyárban. Pályája 1911-től a Schlick-Nicholson-féle gépgyárban folytatódott. Itt is műszaki rajzoló, majd technikus öt éven keresztül. Életének ezzel az első része – 8 éves műszaki pályafutása – véget ért.

Otthagyta a gyárat, s fotográfusi, valamint műszaki képzettségét alapul véve, a filmgyártásban tűnt fel. A Kinoriport cég alkalmazottjaként 1916-19 között a heti híradók operatőre, sporteseményeken is gyakran megjelent kamerájával. Később az Astra filmgyárnál forgatott játékfilmeket. A Tanácsköztársaság alatt a Magyar Tanácsköztársaság Forradalmi Filmhíradójának (Vörös Film Riport néven az első központi irányítású filmhíradó-szolgálat volt) operatőreként ő forgatta az eseményeket dokumentáló mozgófilmek egy részét. Első filmjén még Fedák Sári énekelte a toborzót. Nevét ott olvashatjuk Damó Oszkár stábjában a Bródy Sándor művéből 1919-ben forgatott A dada, majd a Star stúdió további filmjeinek stáblistáján is. Ezzel aztán filmes életszakasza is nagyjából lezárult a húszas évek második felében.

Jött, volt és maradt a fényképezés. Már 10 évesen fabrikált egy szivarosdobozból kamerát magának. 1912-ben megkapta élete első igazi fényképezőgépét. A művészi pályára vezető kezdő lépéseit a Ganzban mérnökként dolgozó egyik munkatársa, Belházy Imre segítette, aki ekkoriban már nemzetközi és hazai kiállítások résztvevőjeként a magyar művészi fotográfia ismert személyisége volt. Kicsit később, 1928-ban, Balogh Rudolf és Mihályfi Ernő hívták fotóriporternek az Est Lapokhoz azt követően, hogy Munkácsi Márton Berlinbe szerződött. A korabeli Magyarország legtekintélyesebb sajtóbirodalmához három napilap, Az Est, a Magyarország és a Pesti Napló, majd később a Pesti Napló Képes Melléklete tartozott. Több mint 10 évet töltött itt. Nem csinált rosszabb képeket, mint nagynevű elődje. 1933-34-ben Lóránt István, ha jobban ismerik, Stefan Lorant képszerkesztette Escher fotóit is, aki sokat köszönhetett a már akkor is híres, később még híresebb Lórántnak. Szinte minden általa jegyzett szám hozott tőle egy-egy fotóesszét. Szerintem A nagybeszéd előtt és után. Intim képek gróf Bethlen István debreceni látogatásáról című Escher-képsorozat sem témájában, sem meglátásaiban nem maradt le a kortárs Eric Salomon fotóitól. És a többiről is hajlandó lennék vitatkozni, szinte bárkivel.

Az elsők között alkalmazta a kisfilmes kamerát, a bemozdulásos életlenséget, vitákat provokálva a tűéles, ámde statikus riportképekhez szokott szerkesztőkkel, fotóítészekkel. Ez a stílus, no meg Escher mindenre nyitott személyisége eredményezte, hogy ránk hagyott életműve is rendkívül heterogén. Fényképezett államfőket, politikusokat, meg kilakoltatott nincsteleneket, razziák elszenvedőit. Színésznőket és szerelmespárokat a parkban, halálra ítélt gyilkost és nyírott pudlit, hóeséstől poétikus utcát, balesetet, sporteseményeket és bálokat. Megörökítette Bartókot, de Szálasit is, témát jelentett neki a kivilágított Budapest és a nádfödeles parasztház is. Rengeteg fotót csinált. Köztük jókat, nagyon jókat, sok olyat, amivel halhatatlan marad, s természetszerűleg néhány gyengébbet, felejthetőt is. Életműve viszont megkerülhetetlen mindazok számára, akik a fotóművészet történetéről, a huszadik század eseményeit konzervként őrző fotókról kicsit is tudni szeretnének.

Erdélyi Mór

Erdélyi Méltóságos úr. Ha valaki magyar királyi kormányfőtanácsos, a Ferenc József rend lovagja, bizony kijárt neki ez a megszólítás. És ha még e mellett osztrák császári és magyar királyi udvari fényképész, a német császár és porosz király õfelsége udvari szállítója, a Magyar Fényképészek Ipartestületének díszelnöke, az első Fotografiai Világkongresszus alelnöke Frankfurt am Mainban, akkor bizony minden okunk meglehet a csodálkozásra, hogy amúgy, mellesleg, igaz vagy nem, ezt most hagyjuk, de ezt az embert tartja a magyar fotótörténetírás az egyik legelső szociófotósnak, aki már a huszas évek legelején megörökítette a tabáni utcák, belső udvarok cseppet sem romantikus, kevéssé irigylésreméltó életét.
Persze mint annyi más ebben a mi világunkban, ez sem ilyen egyszerű. Az 1866. december 3-án Érsekújvárott született Erdélyi Móricka csak vagyonos terménykereskedő apja tönkremenetele után kényszerült arra, hogy beálljon Ellinger Edéhez inasnak. Végigjárta a fényképész szamárlétrát, inasból segéd, majd mester, ezután nyithatott önálló műtermet az Erzsébet tér 18. alatt 1888-ban. Mind a mai napig megvan a fővárosban második, nagy műterme az Egyetemi Vallás-Alap palotájában a Kossuth Lajos és Újvilág utcák sarkán. Már itt dolgozott, amikor fényképezte Ferenc Józsefet, majd IV. Károly koronázását, a gödöllői vadászatokat, Lechner Ödön szinte valamennyi épületét, kastélyokat ... 1934. március 11-ig, amikortól már nem vett többé fényképezőgépet a kezébe. Igaz, mást sem.
Legfőbb érdemeként nem is ezeket a fotókat tartotta a család matuzsálemi korban a közelmúltban meghalt tagja, hanem azt, hogy létrehozta az Uránia Szemléltető Taneszközök Gyárát. Ezzel a szemléltető eszközök gyártásában oroszlánrészt vállalt Magyarországon. Kitalálta, hogy vetíthető fekete-fehér és kézzel színezett dia sorozatokat és hozzá mindjárt a vetítésre alkalmas projektorokat juttat a legeldugottabb tanyasi elemi iskoláknak is. Persze a vetítőket is ő gyártatta. A 10x10 cm-es nagy üvegdiákból tematikus összeállításokat raktak össze munkatársai. Igy látta meg hamarabb az egyiptomi piramisokat, a Niagara vízesést a kisfiú, mint mondjuk az ötven kilométerrel távolabbi nagyvárost.
Íme egy ember, aki megérdemelte címét, rangját.

2010. augusztus 15., vasárnap

Erdélyi Lajos


Erdélyi Laló

Direkt nem mondom másként. Erdélyi Lajost közel harminc éve ismerem. Akkor ő még sokkal fiatalabb volt.
Külsőleg változott itt-ott, de a lényeg majdnem ugyanolyan maradt. A világ őt érdeklő dolgai iránt nyitott, sokat mozgó, gyakran igen bölcs ember. Ezért szeretek 500 kilométereket autózni egy-egy kiállítás-megnyitója kedvéért.
Kimondós fajta. Semmit nem tart magában, amit lát, hall, észlel, azt azonnal megírja, lefényképezi, elmeséli. Vannak ilyenek, nem marad meg benne semmi. (Hál isten) Ezért szeretek 500 kilométereket…. De ezt már hallották.

Meg lehetne tölteni egy egész könyvet csak az általa leírt cikkek, könyvek, katalógusok bibliográfiai adataival, a lefényképezett képeknek csak a címeivel. De nem ajánlanám ennek lapozgatását másnak, mint hajdani monográfusának. (Remélem, én leszek az)
Annak ez a dolga ugyanis, szenvedjen csak, ha már ilyen más életében kutakodónak képezte ki magát.
Mint mondtam, cikkei, könyvei, képei tételes felmondását ne olvassák, de sokkal inkább magukat az opuszokat. Tolla, írógépe, kamerája egy olyan világot örökített meg, mely többszörösen elmúlt már. A Ceausescu korabeli erdélyi magyar közélet tagjait, az őket körülvevő mikrovilágot, az őket foglalkoztató mindennapi, apró-cseprő, vagy ellenkezőleg, világformáló dolgokat menekítette át az öröklétbe.

Elmúlt, elmúlt mondhatják, nincs mit sajnálni rajta. De én ezekkel szemben azt gondolom, és ezért mondom is, de igen, van mit sajnálni. Azt is megmondom mit, nehogy valaki ne tudjon emiatt éjszaka aludni.
Sajnálom azt az igazi elnyomásban, megfélemlítettségben, szegénységben is összetartó, csakazért is élni akaró szellemet, összetartozást, barátságokat és kötődéseket, melyeknek ma már nyoma sincs. Sajnálom azt a világot, ahol ember emberrel emberi nyelven beszélgetett és nem mobilon kommunikál, sms-ben intézkedik, emailban levelezik.

Ezek az emberek itt a falon leéltek egy teljes életet anélkül, hogy ezekről a technikai dolgokról még csak hallottak is volna. Csináltak ezt-azt, fontosat és még fontosabbat, de mi már alig tudunk valamit is róluk. Pedig csak egy nemzedék előttünk élték az életüket.

Lehet, hogy a mi fene nagy rátartiságunk, önhitt beképzeltségünk, mellyel azt hisszük, hogy a huszonegyedik század belevaló csávói vagyunk, igazi nagymenők, akiknek a világ parányivá zsugorodott, akik egyik nap Párizsban fekszenek, másnap Tokióban ébrednek, lehet, hogy mindez semmit sem ér?
Lehet, hogy sokat tudunk és semmit sem értünk?
Gondolkozzanak ezen, míg nézik a képeket. Én sem teszek másként.

2010. augusztus 10., kedd

Eke Mihály


Ki mit tud Ekéről?

Állj csak föl kisfiam! Mondd meg szépen, ki volt Eke Mihály? Hööö…Nem tudod? Na jól, van. Hozd ki az ellenőrződet, ülj a helyedre, holnap újra megkérdezem.! S mindenkitől, akinek hivatása a művészet- és művelődéstörténethez, a fényképezéshez, a várostörténethez kicsit is közel áll. Mert ha a valódi, létező történelmünket nem ismerjük, csakhamar ott fogunk tartani, hogy néhány új és mégújabb imázsközpontocska majd csinál nekünk olyan hagyományokat, amilyeneket ők akarnak. Én meg ezt nem szeretném annyira, ragaszkodnék a megtörtént dolgokhoz, a tényleg élt személyekhez… Eddig jó volt, már arra a kis időre hagyják meg nekem.
Szóval Eke. Hol mindenhol találkozhattunk a nevével eddig? Hát például a Magyar Fotóművészek Szövetségének alapító atyái közt, 1956-ban. Vagy a magyaros stílusban fotografálók sorában, Balogh Rudolf, Kerny István, Dulovits Jenőék társaságában, a harmincas évek valamennyi lapjának vasárnapi mellékletében. Vagy a vonatokon, ahol még az én gyermekkoromban is Eke képek voltak az ülések fölé szerelve, kis üvegtábla alá. Az egyikre kiválóan emlékszem mindmáig, hiszen a Déli és Kelenföld közti alagúttól egész Gárdonyig bámultam egy zsúfolásig tömött személyvonaton, ahol éppen csak annyi helyem volt, hogy két talppal álljak az üléshez szorítva. Martonvásárnál egyszer felemeltem az egyik lábamat, hogy súlypontáthelyezést hajtsak végre, onnantól nem tudtam letenni, csak fél lábon álltam Boldog, nyaralós, szakszervezeti beutalós agárdi nyarak, oh! A képen egyébként két népviseletbe öltözött kislány játszott egy macskával, amelyik valódi volt és egy gyermeknagyságú szintén népviseletes babával, amelyik őrülten hasonlított a két beöltöztetett gyerekre. Nem hiszem, hogy jártak az agyamban akkoriban ilyen fogalmak, hogy virtuális és egyéb valóság, de mégis, mélyen megfogott, negyven év távlatából is élesen megmaradt ez az Eke kép.
Eke Mihály szegény, meg éppen ekkoriban halt meg, 1959-ben. A hatvannyolcadik születésnapja közelében. A szabadkai fiú, akinek minden ija-fia, őse munkás volt, MÁV tisztviselőként kezdett el fényképezni a huszas években. Ugyanazt a pályát járta be, mint oly sokan akkor, rájött, hogy az elkészült fényképei a családtagjain, udvarias barátain kívül másoknak is tetszenek, ezért besorolt az amatőrmozgalom akkor még igen potens, fontos szervezeteinek egyikébe. A MADOME tagja, 1958-ban aranyjelvényes kitüntetettje lett. Sorsa itt kicsit eltér az eredeti foglalkozásukat általában a későbbiekben is megőrző, s csak szabadidejükben fotografáló társaiétől, mert megunva az Államvasutakat, 1943. június 2-n fényképész mestervizsgát tett. A Mezőgazdasági Múzeum fényképészeként dolgozta le utolsó éveit. Bár mezõgazdasági fényképészként tartották számon, de mindig, minden körülmények között elegáns pantallóban járt, s szépen, ízesen beszélt, mondatainak címzettjét beszélgetőTársának tartotta. Lélek volt benne és szív, írták a nekrológjában Hja kérem, más idők jártak még akkoriban! A jelenleginél nagyságrendekkel mostohább körülmények között Soroljam? Rákosi, Révai, Lobogónk Petőfi, de mégis, mindezek ellenére voltak, akik emlékeztek a hajdani polgár vircsaftra. Ő is..